Reggel a sátor oldalán ütemes kopogásra ébredtem, esik, pedig éjjel, ami itt most nappal is, öbbször kinéztem időjárás ügyben, bár borult volt, de bíztató felhőzettel. Úgy látszik meggondolta magát. Szokásos tipródás, mi legyen, várjak, vagy bátorság, lesz ami lesz. Utóbbi mellett döntöttem, már nagyon is mehetnékem volt, bár attól tartottam hogy az izmaim mit szólnak, vissza kapták e az erejüket? Jó döntés volt az elindulás, az eső csak tesztelt, hogy komolyan gondolom e az indulást, pont csak annyit esett, hogy vizes sátrat kelljen elpakolnom. Az első pár kilóméter fájva, de meg volt, ha még nem is az igazi, de éreztem hogy nem lesz itt baj, fogom bírni. A napocska is megbíztatott, mire elértem Skaidit, már mosolyogva rám kacsintott, nyomjad csak! Itt értem vissza a tervezett útvonalamra, amit a hurtigrutenes utazás át írt. A nagy pihenésben minden tartalék kajámat megettem, pont kapóra jött a falu hatarában egy kisboltal felszerelt benzinkút. Itt ugyan nem sok mindent lehet kapni, de azt biztosan a bolti árakat jóval meghaladó árszinten veheted meg, de aki éhes, annak mindent el lehet adni. Be is vásároltam, és a frissen szerzett tejemmel, meg süteményemmel kiültem a kinti padra. Egy olasz fiú ült ott aki szintén rekumbensel, fekvőbicajjal jött Milánóból. Olyan kevés holmi volt a csomagtartóján, hogy azt hittem itteni, csak leugrott vásárolni. Kiderült, hogy minden cucca aranyért  ultralight, és ő maga is, mert a rekuja elektromos volt, így a beépített hátszele repítette fel az emelkedőkön. Szállásról szállásra hajt, ott töltve az aksikat a hajtáshoz. Hát lehet így is! Nem irigyeltem, inkább sajnáltam, mennyi kötöttséggel kell bajlódnia, és elveszíti a kerékpáros utazás sava-borsát, a sponteneitást, és a minden ajándék érzését. Ő északnak haladt még Nordkappak, így elmeséltük egymásnak, mi vár majd ránk. Így megtudtam, hogy egész napomat hegymenetben tölthetem, majd estére egy nagy gurulás vár Altáig. Na ennyit az előbb emlegetett sponteneitásról, jobb lett volna nem tudni mi vár még ma rám. Egész nap a Goahtemuorjohka folyó völgyében kapaszkodtam a hágója teteéig, sőt meg följebb följebb. Ez a folyó nem volt kispályás, ahol ő zúdult alá gyönyörű zúgokkal, zuhanásokkal, vadvizi sebességgel, ott énnekem egész nap szinte pihenő nélkül fölfelé kellett taposnom, néha tólnom a bicajt. A csodás tájképek azonban ezt mind feledtették, a víz ősereje lenyűgöző volt. Az eső idönként eleredt, de hamar abba is hagyta, jelezve hogy becsüljem meg a mai csodát, a folyót, amit bizony ő táplál. Délután elkészülve minden erőmmel elértem a csúcspontot, pihenésként beöltöztem a hosszú lejtőnszáguldáshoz, hogy kiizzadva ne fázzak meg a menetszélben. Aztán neki a veszett száguldásnak, ami fantasztikus, hetvennel robogni le mintha szakadékba mennél, de kiábrándító, hogy negyed óra alatt elveszíted az egész nap keservesen gyüjtött emelkedésedet. Odalent egy más világ várt, a völgy kiszélesedett, több tó és folyó találkozásánál szlalomoztunk a csillogó vizek között, a napsütötte fákon még csillogtak a nem rég még esőáztatta levelek, és virágillat felhők fogadtak minden kanyarban. Olyan idilli volt a helyzet, hogy a tervvel ellentétben nem mentem be Altába, előtte pár kilóméterre, egy autóspihenő fjordparti részén tábort vertem, a másnapi fürdés reményében. A szomszédaim észt házaspárok voltak lakóautóval, szóbaelegyedtünk, meséltem a tallini  élményeinkről, ők pedig a budapestiekről. Fogyóban lévő készletem pótlására tőlük kértem vizet, mire a vízmellé kaptam egy doboz finom észt sört, mondván hogy a vacsorához mégsem a víz illik. Ebben egyet is értettem velük, megköszönve a nedüket. Lesétáltam még a partra, de a tízfokos víz nem győzött meg, marad reggelre a fürdés, ha lehet meleg napsütésben.