A vidám napsütésben óvatosan kidugtam a fejem a sátorból, tartva a tegnap esti szúnyogáradat támadásától, de valamiért eltűntek, egész délelőtt egy darabbal sem találkoztam. Úgy éreztem magam mint Dobóék az Egri csillagokban, mikor elmentek a törökök, felszabadultam. A tanya csak az enyém volt, hintaágyban kávé, szaletliben reggeli, víz, WC, és még egy konnektorban áramot is találtam. Mi kell még a boldogsághoz? És akkor a kávé mellett olvasom a 2 korintusiban Pál azt írja "semmink nincsen, mégis a miénk minden". Hoppá, én is pont ezt élem meg ezen az úton. Fél köbméter cuccom sincs, de mindent ajándékként megkapok, és mindíg megoldódik minden. Sokszor elnéztem mikor autócsodákkal, csili-vili motorokkal húznak el mellettem, hogy szegények, észre sem veszik azt a csodás kis patakot, amiben egy kismadár éppen fürdőt vesz mellettem. Csináltam is egy rövid videót, hogy mindíg emlékezzem erre. Aztán nekivágtam az útnak, várnak a mai kalandok. Na de nem ilyenre gondoltam. Épp elértem ackövetkező várost, és egy csúnya nagy üzemegyüttesbe botlottam, ami mellett az árokban vörös vérét folytatta az üzem. Kicsivel odébb, többszáz méter hosszan, tizenöt méter magas meddőhányó éktelenkedett, mintha csak visszamentünk volna a három éves tervek korszakában. Szegény finnek, az egész ország makulátlan, sehol szemét, minden már már túlgondozott, és akkor ha össze nem is töri, de jelentősen árnyalja a képet ez a förmedvény. Azért hamar túltettem magam a dolgon, mert berobogtam a mellette lévő kisvárosba Pyhäsalmiba, ami viszont tündéri volt, szép parkokban sok ember sétált, játszott, beszélgetett, minden porta mesekönyvbe illő volt. Bevásároltam a vacsorának valót, vettem egy liter epresjoghurtot, amit a bolt előtt be is termeltem, mert nem tudtam volna úgysem elrakni. Folytattam az utat, és láss csodát, egyszer csak kisimult az út, az eddigi folyamatos föl le helyett, alföldbe csapott át. Mondtam is, úgy látszik idáig tartott az JóIstennek, hogy megtalálja az elveszett vasalóját. Élveztem a száguldást, és délután egy egy benzinkút parkolójába tértem be egy kis pihenőre, mikor egy furcsa építményt pillantottam meg. Egy szabadtéri harang kiállítás volt. Legalább 40-50 harang, a kicsitől a sok tonnásig volt kiállítva. Egy baj volt csak a színük. Borzalmas színűre voltak pingálva, világos kék, és halvány rózsaszín is volt. A parkolóban beszélgettem egy indiai szikh családdal, érdeklődtek, hogy milyen zászlóm van, honnan jöttem, merre megyek. Mikor kimondtam hogy szerintem ők szikhek, teljesen odavoltak, hogy ismerem őket,  és kérték hogy fénykepezkedjünk. Az esti szállást egy tópartra néztem ki, ráadásul jól le is kellett térni az útról, de kiderült hogy ez egy mesterséges völgyzáró gát, és esélyem sincs sehol lesátrazni, fürödni meg végképp nem. Mentem tovább, de sehol sem találtam megfelelő helyet, vagy csak én voltam túl igényes. Aztán megjött, egy Hesburger parkoló képében. Hátul eldugott helyen, frissen nyírt pázsiton, ideális. Épp hogy felvertem a sátrat, nagy szemekben rázendített az eső, és egész éjszaka szakadt. Jó altató volt, bár anélkül sem lett volna problémám az elalvással.