Vasárnap lévén, nyugisan szedelődzködtem, gyönyörű napsütés, nyugalom, léleksem odakinn. Megérdemlek egy nap pihenőt, így gondolkoztam, míg a vasárnapi olvasmányok után rá nem néztem az időjárás jelentésre. Azt mondta, hogy estétől két napig esni fog, és ez elgondolkodtatott. Vágytam egy kis semmittevés, de az eső rémképe nagyobb fenyegetés volt. Döntöttem, usgyi gyorsan tovább, hátha kikerülöm a rossz időt. Utólag sem tudom eldönteni, hogy jó vagy rossz döntés volt, mert az esőt tényleg elkerültem, de a kapkodásnak súlyos kilóméterekre kiható következménye lett. Nekiveselkedtem az útnak, a táj továbbra is nagyon cool volt, és tudtam hogy kb 15 kilóméter múlva utat kell váltanom. Annyira elméjültem a gondolataiban, a szépségek élvezetében, hogy elmentem a letérő mellett. Élveztem az erős hátszél támogatta nagy sebességemet, és csak egy következő letérőnél álltam meg ellenőrizni a poziciómat. Itt derült ki, hogy 13 km- rel az elött kellet volna váltanom, ami így 26 km fölös utat jelent, a napi penzum egy negyedét. Ráadásul, innentől heves szembeszélben, úgy hogy ezen a szakaszon volt a legnagyobb lefelészáguldásom aznap, 65 km/órával, így ezt is vissza kellett keservesen másznom, de nem volt mit tenni. Iszonyú dühös voltam magamra, hiába kerestem kifogásokat, hogy tényleg alig lehetett észrevenni a letérőt jelző táblát, a két különböző irányban lévő helyiség neve is elég hasonló volt, de akkor is én hibáztam, ellankadt a figyelmem, emit nemigazán engedhetek meg magamnak, mert csak magamra számíthatok, akár veszélybe is keverhetem magam, a figyelmetlenségemmel. Nem szoktam magam büntetni, inkább jutalmazom magam, de most elhatároztam, hogy büntiből be kell pótolom a kiesett kilómétereket, így ma 106 kilóméter alatt semmiképpen sem állhatok meg. Gyönyörű helyeken haladva sok lovas telep mellett, csuda szép erdőkön át, tehéncsordák mellett vitt az immár jó út. Odakiáltottam a teheneknek, hogy szevasztok csajok, mire elkezdtek felém rohanni, akkor láttam, hogy fele sem tréfa, ezek bizony nagyon is bikák, és a köztünk lévő villany pásztort nem láttam elég védelemnek, a 15 felém rohanó 500 kg élősúllyal szemben. Ami a csövön kifért, hajtottam, de egy tavon átívelő híd megoldotta a lehet hogy nemis annyira veszélyt. Mindenesetre izgalmas volt. Egyre alsóbbrendű utakon haladtam, bizony a minőség rovására, de a szépségek fokozásával, mikor egyszer csak az út átváltott földútba, és a dombok sem szelidültek sőt, nem hittem a szememnek, rövid de legalább húsz százalékos állta az utamat, feltolni is kegyetlen volt. Na mondom a bünti az bünti, ez is belefér. Jobbnál jobb táborhelyek mellett mentem el, de egyszercsak minden emberi nyom hosszú kilómétrekre eltűnt, csak a vadon maradt. Na gondoltam ez már büntetésből is sok, de haladtam a 106 km felé. Megbeszéltem a Jóistennel, hogy utána viszont legyen már egy alkalmas pihenő, és láss csodát, a kilómeter órám épp megütötte a 106-ot, és 200 méter múlva az addigi vadon után, egy csodálatos tanya várt, gyeppel, vízzel, minden földi jóval, és iszonyatos szúnyog mennyiséggel. Nem volt kitől engedélyt kérnem a maradásra, így maradtam is. A főzés a szúnyogok miatt szóba sem jöhetett, így maradt a hideg ellátmány, és a gyors alvás az otthoni telefon után.
