Arra ébredtem, hogy mérő víz vagyok. No nem az eső, hanem az izzadtság miatt. Éjszakára, még ha világos is van, a nap nem süt (még), de a levegő 6-7 fokra lehűl, ezért be kell egy kicsit öltözni. Reggel, ha a nap megsüti a sátrat, simán van 40 fok is bent. Gyors vetkőzés, hátha tovább tudok aludni, belső cipzár kihúzása, de tudom, ez már elromlott, már csak vergődés lesz. Azért az ember mindíg próbálkozik, hátha, azután feladja. Most is ez történt, kidugtam a fejem a fedezékből, és már pattantam is ki, mert a látvány csuda szép volt. Az ég mesebeli király kék, a nyírt pázsit haragos zöld, a tó sötét vízen meg meg csillan a pajkos napsugár. Már kaptam is a fürdő cuccot, és irány a tó. A 14-16 fokos víz kellemesen üdítő volt, nagy úszás után mintha húsz évet fiatalodtam volna. Össze a cuccal, elbúcsúztam az öreg tulajbácsítól, és neki a napnak, meg az egyből előttem meredező ötlépcsős, három kilóméteres durva emelkedőnek. Zúgolódtam is, hogy nade a bemelegítés holmarad? Az ötlépcsőst meg kell magyaráznom. Itt Finnországban nem úgy van hogy csak úgy dombra föl, dombról le. Mikor majdnem eléred a domb tetejét, látod hogy  pici lejtés, vagy enyhébb emelkedés után vághatsz neki a következő lépcsőnek, és van hogy egymás után akár öt is próbára teszi a tested, de a lelkedet is. Ez az itteni olyan meredekre sikeredett, hogy még a finn építőmérnökök sem tudták elnézni, és a fölső szikláról le is faragtak vagy 6-8 métert. Még így is nagyon durva volt, vagy fél óra izzasztó tolást követelt. De nem panaszkodhatom,  mert fönt a látvány pazar volt. Egy motoros csapattal találkoztam, fiatal húsz évesek, de a motorjaik matuzsálemek voltak, hárman nem voltak annyi idősek, mint a motorjaik közül egy is, a hangjuk meg dobhártya szaggató. A hágóról körbe tekintve, mindenütt víz, csak egy földnyelven, szigeteket összekötő nagy hídon szeltük át a nagy tavat. Egy időre el kellett hagyni a kisforgalmú dombos útjaimat, és egy autópálya szerű fő úton kellett folytatni, természetesen barátaimmal, a kamionokkal karnyújtásnyi távolságra. Most értekelődött föl bennem a dombhátas mellékutak szépsége. Előző este megállás elött úgy 15 kilóméterre, megkérdeztem barátunkat a google-t, hogy hol tudok vacsorának valót venni, szépen válaszolt is, hogy a legközelebbi bolt 57 kilómeterre található. Hát nem egy kereskedelmi csúcspont a finn. Nem is nagyon jutott vacsi, csak a maradékokat tudtam megenni, ennek következtében, mikor elértem  Muuramen kisvarost A boltot, jócskán túl is vásároltam magam. Ez azért probléma, mert az egyébként is durván megpakot cuccra még ezt is ráterhelem, ha meg evés által akarok megszabaduni a fölöslegtől, akkor én nehezedem el, és akkor ki teker? Azért így is nemsokára elértem Jyväskylät, a tóvidék egyik legnagyobb városát. Egy dombtetőn, egy luteránus templom mellett megállva rácsörögtem Jutkára, aki pont a barátainkal töltötte az estét, nagyon jó társaságban. Jó volt beszélgetni az otthoniakkal, de nincs mese, az út vár, mert még nem teljesítettem a mai tervet. A külvárost elérve, egy szabadtéri kiállításba csöppentem. Mindenféle vasból, kőből, fából készült különböző állatok, rovarok, és minden egyébb is életre kelt a művészek keze által. Nagyon jó látvány volt, érdemes volt megállni, pedig már az idő nagyon sürgetett. Tóvidéken dukál a tóparti szállás, ezt ki is maxoltam aznap este, egy üdülő centrum mellett, a központtól kicsit messzebb, fedett sütögető hely padjait összetolva aludtam, még sátrat sem kellett vernem, természetesen a tó partján. Matyi fiammal jót beszélgettem telefonon, ez volt az esti mese.