Reggel az idő nem tudta eldönteni hogy mi legyen, lógott egy kicsit az eső lába, a tegnapi gyönyörű napsütésből igazából semmi sem maradt. Jó lett volna egy kicsit pihenni, de izgatott a továbbmenet is, mindenesetre szép lassan kezdtem csak el készülődni. Felhívtam bátyámat, megköszöntöttem, mégiscsak László nap van, meg egy pár másik Lászlót is, Mikilacit, Karádi Lacit. Jó volt velük beszélgetni egy kicsit mintha otthon lettem volna, és azért az időt is húztam ezzel, várva hogy az idő mit produkál. Azután úgy döntöttem hogy tovább kell menni, izgatott nagyon, hogy milyen Norvégia, és egyébként is várt Nortkapp. Pakolás közben egy kedves norvég kutyát sétáltató házaspárral beszélgettem, kérdezték hogy mi járatban vagyok itt, és meglepődtek hogy ilyen messziről is el lehet jönni biciklivel. Mondtam hogy nem probléma, csak időt kell rá szánni és tekerni kell. Indulás előtt még beszabadultam egy K- marktba, egy-két hiányzó dolgot beszerezni, de leginkább a telefonomat meg a gopro kamerát feltölteni. Minden nagyobb üzletben, az üvegvisszaváltó résznél van melegvíz, szappan kéztörlő papír, és általában konnektort is találok amit a vásárlás ideje alatt használva feltöltöm a telefonomat. Míg a töltése várakoztam meg reggeliztem, és beszélgettem egy német biciklissel, legalább 70 -73 éves lehetett, ő most jött Nordkappról. Biztatott hogy menjek csak nyugodtan, nagyon nehéz, de megéri, mert csodálatos látványban lesz részem. Annyira azért nem siettem el, a telefon töltésre még úgy is várni kellett, átnéztem a szomszédban lévő horgász, vadász és szuvenírboltba. Minden volt ami ebben a témában csak szóba jöhetett, persze aranyárért. Aztán neki indultam. Inari is, mint általában a helyiségek, a völgyben a tó partján volt, ami azt jelentette hogy neki kell buzdulnom egy hatalmas emelkedőnek. Bemelegítésnek nem rossz. Ekkor még nem sejtettem, hogy ez volt a beszálló a hullámvasútba. Gyönyörű tavak mellett folyóvölgyekben folytattam az utat, de a domborzat az egyre durvább lett, egyenlőre csak kisebb amplitúdókkal föl-le, ami aztán egyre csak fokozódott. A négyes főúton haladtam egy hosszan elnyúló jobbos kanyarban, amikor teljesen váratlanul szinte a napsütésből, egy hatalmas viharba keveredtem. Félig eláztam mire sikerült magamra rángatnom a vízhatlanszerelést, és így folytattam az utat. A mellettem elsuhanó kamionok csupán csak kedvességből még egy plusz vízfüggönnyel is beterítettek. A látvány azonban ezért is kárpótolt, a vihar zóna sötét hátteret biztosított a fáknak, míg a másik oldalról a napsütés csillogtatta meg a leveleket, egészen mesebeli képet varázsolva a tája. Pár kilométer múlva az eső ahogy jött hirtelen abba is maradt, megint kisütött a nap, de látszott hogy ez csak ideiglenes, nagy jövés menés volt ugyanis odafönnt a felhőkben. Jobb oldalt az út mellett egyszer csak egy emlékmű tűnt fel, úgyis meg akartam állni egy kicsit pihenni, gondoltam megnézem mi ez. 1944-ben ezekben a völgyekben több hónapig tartó páncélos csatát vívtak egymással a finnek és a németek. Még szerencse hogy nem váltam meg a vízhatlan szereléktől, olyan szúnyog raj közé kerültem, hogy a telefonomat a fényképezéshez is csak sűrű csapkodások között tudtam használni. A szúnyog kérdés hamar megoldódott egy hirtelen jövő újabb zivatar volt a kisegítőm. A következő megállóm már a négyes utat majdnem elhagyva egy lapp szuvenírt bolt volt. Egy hatalmas sátor mellett, mindenféle vesszőből készített állatfigura állított meg, a bolt előtere is tele volt rénszarvas agancsokkal sőt még egy jávor szarvas fejet is vehettem volna biztos jutányos áron. Megint meg ismétlődött az előbbi jelenet, szúnyogözön, csapkodás de nem sokkal később az eső megint megoldotta a problémát. Elértem a 92-es út találkozását, ez az út vezet Karigasniemibe, a norvég határhoz. Úgy gondoltam hogy még ma át tudok menni, de a folyamatos eső, és az igazi hullámvasút amit az út biztosított, végül is ezt nem hagyta jóvá. A hátralévő 70 kilométer szinte teljesen egyenes út, egyre nagyobb völgyeket és emelkedőket mászatott meg velem. küzdve az esővel és az erős szembeszéllel haladtam, de közben sűrűn emlegettem a kedves finn útépítőmérnökök egyes felmenőit. Sokszor kisebb kanyarokkal el lehetett volna kerülni a néha 10-12 vagy akár több százalékos lejtőt, emelkedőt, de őnekik úgy látszik csak egyenes vonalzó jutott, nem ismerték ezt a megoldást. Sokat tolva a bicajt, végülis a határtól 20 kilométerre feladtam a küzdelmet, egy autóparkolóban kerestem sátorhelyett. A vizes cuccaimat a száradás teljes reménytelenségének tudatában azért a sátorban szétterítettem, és nekiálltam a kolbászos tojásrántottás vacsorám elkészítésének. Jutkával telefonáltam még, de hulla fáradtan, beszélgetés közben majdnem elaludtam.