A teraszsátor cipzárát kinyitva, csoda kép tárult elém. Alattam a teljes völgy, a zöld minden árnyalatát bemutatva játszadozott a napfénnyel. Baloldalt az Ounasjoki kék szalagra, a távolban Levi síhegyein a fehér szalagok, mindezt az ég kékje fogta össze, az elmaradhatatlan felhőpamacsokkal. Mi más is kellhet még reggeli indításnak, hálaadás, és persze egy kiadós reggeli. Mindkettő megvolt, pakolás és indulás. Az Ounas folyó völgyében haladtam jó darabon, dimbes-dombos terepen, többször hidakon keresztezve a vizet, fantasztikus áttörésekkel, vad zúgókat láttam. Az Inari felé vezető elágazás igazi fordulópont volt. Párszáz méter után szembesültem azzal a lehangoló történéssel, hogy az aszfalt elfogyott alattam, és a Számi varázslók földúttá változtatták. A másik, hogy innentől kb. 150 km teljesen elhagyatott, igazi vadonban vezet az utam, mindenféle csodák között, de böbbenetes mennyiségű szúnyoggal harcolta. A földutat nem bántam az első száz méterig, mert az eddigi tapasztalataim szerint, ha kicsit lassabban is de jól karbantartott, lehet rajta haladni. Na ezen nem. Durván gödrös, bordázott, leginkább tele apróbb nagyobb kövekkel, ami nagyobb sebességnél veszélyes, a gumit meg sokkal jobban igénybe veszi. Maradt föl is, le is 12-15 km sebesség, ami ha az előre vetített 150 km-t vesszük, másfél nappal meghosszabbítja a rá szánt időt, ami alatt biztosan elfogy minden étkészletem. Az útvonal vezetése egyszerű volt, irány az egyenes, aztán fordulópont, és újra egyenes. Szintezéssel sem bajlódtak a mérnökök, ahogy az Isten adta. Volt hogy sok kilómétert nyílegyenesen, három hegyvonulatot keresztül lehetett megtenni, többször 10-12 % os lejtőn, föl, le. Lefelé bőven kapaszkodni a fékbe, nehogy szétrázza az út a bicajt. Francia lakóautóssal is találkoztam, Nizzából, kétszer is, mert egy idő után visszafordul, inkább kerül 300 km-t de neki így kössz elég volt. Én folytattam, nekem a plusz 300 nem alternatíva. Tovább menve, messziről egy furcsa csapatot láttam, négyen mint a bolondok, leveles nyírfaágakkal kezeikbe valamiféle rítus táncot járnak. Közel érve látom, egy észt autó defektet kapott, apa cseréli a kereket, négy nagyobb gyerek folyamatos csapkodással kergeti magáról, meg apáról a szúnyog özönt. Nem túlzok, a levegő körülöttük szürke volt az éhesen támadásba lendült vérszívóktól. Meg álltam, tudok e segíteni, de már el is lepték arcomat kezemet, ami szabad volt rajtam. Mikor mondták hogy kössz, minden OK, gyors repülő rajtot vettem, így is még vagy száz méterig követett egy nagy csapat. Ennyit a nehézségről, de ami itt volt az minden nehézségért kárpótolt. Szinte minden méter élvezetes, látványos, és örül az ember hogy nem hagyta ki. Vannak akik azt gondolják mi újat tud hozni egy fenyő, vagy nyírfa csoport, tó felszín, patak, folyó, felhő, napsütés, de nagyon is tud, az Isten fantáziája kimeríthetetlen az alkotásban. És ezért jöttem, hogy ezeket meglássam, felfedezzem. A városok, emberi építmények is érdekelnek, de a természet az más, jóval nagyobb pálya! Szerencsémre a földút 50 km. szenvedtetés után átváltott Pokka település előtt, egy nem túl jó minőségű útba, de ez nekem megváltás volt, az addigihoz képest. Ez a település pár tanyából állt, és arról híres, hogy 1999-ben itt mérték Finnország leghidegebb értékét, -51,5 C fokot. Egy táblán még bemutatták, hogy milyen kedves állatokkal találkozhatunk a környéken, a fajd, sas, rénszarvas, jávor, mellett, farkas, medve, rozsomák. Kössz a biztatás! Még egy útjelző tábla alatt is kivolt írva, hogy 40 km-en keresztül farkas (nem Géza) lakta területen megyünk keresztül. Mégjobb. Az úton viszont többször, több csapatban találkoztam rénszarvasokkal, szinte házi állat minőségben, így gondoltam nem rám fáj a foguk a fenevadaknak, megvannak a bárányszerű rénekkel. Egy hatalmas legalább egy kilóméteren elhúzódó rétszerű de mocsaras terület mellett, pojána  mellett, kénytelen voltam hosszan megállni, fotózni. Csoda szép hely volt, olyan virágokkal, növényekkel tele, amit még soha nem láttam. A felületet uralta egy fehér, pamacs szerű virág?, növény, mint ha vatta, pamut lenne. Sás-dombok között megcsillant a láp vize, a szembe sütő nap varázslatossá tette a képet. Egy dombtetőn fotózás végett kergettem egy rénszarvas csapatot, akik egy tanya felé menekültek, itt egy család élt, ezekből a szarvasokból tartva el magukat. Kérdezősködtem szálláshely után, mire útbaigazított a gazda, tökéletes, de szinte érthetetlen angolsággal, hogy pár száz méterre van a folyópart, ott nyugodtan sátrazhatok. Mikor rákerdeztem a vadakra, felnevetett, azokkal csak télen szokták találkozni, kivéve a medve, az lejön áfonyázni időnként. Lehajtottam a folyóhoz, mit mondjak, csak azt néztem van e áfonya, de ilyenkor még nem volt. Viszont a folyó csodálatos volt, de a szúnyogok nem hagyták sok időt a gyönyörködésre, támadásba lendültek, csak a pillanatok alatt felállított sátor mentett meg a kivéreztetéstől. Nem is tudtam egy jó fürdéssel zárni a napot, majd talán reggel.