Fél hétkor arra ébredtem, hogy kopog az eső a sátorponyván. Határozottan rossz jel, a mai nap tükrében. Ma lekellene tólnom legalább 120 kilómetert, ha Tallinban akarok lenni szerda estére, hogy csütörtökön randizhassunk Jutkával. De előtte van egy másik randim is,  50 év után a Balti tengerrel. Az eső csak erősödött, hogy lesz ebből indulás? Nincs mese, menni kell, mikor egy kicsit alábbhagyott, határozott lendülettel nekiugrottam, és 3-4 liter vízzel együtt összepakoltam a cuccokat. A városból kijutni biciklivel olyan mintha labirintusban járnék, csak még esik is. Azért egy óra alatt megoldottam, és hajrá! Az idő díjazta a kitartásomat, és elállt az eső, de a szürkeség egész nap velem maradt. Az A-1-es útról nemsokára letértem egy kisebb part felé vezető útra, és nemsokára annyi idő után találkozhattunk, a tenger és én. Erős, hideg, párás tengeri szél csapott az arcomba, a tenger barnásan hullámzott, de így is felejthetetlen. Gyorsan be is mentem egy parti büfében, egy forró kapucsínóra, mert a teljesen átizzadt ruhám, a széltől, megfázással fenyegetett. Amikor ifjan Gdanszknál este 10-kor először találkoztunk, egyből be is szaladjunk a vízbe, most ennyi év után maradt a kapucsínó, hát ennyit az idő múlásáról. Az eső megint rákezdett, de nem izgatott, boldogan tekertem tovább. Gyönyörű erdőkön át vitt az út, gyanta illatot hozott az esős szél, de volt ahol liliom illat áradt ki belőlük. Azután a nap egy nagy lendülettel lenyomta a felhőket, és csodás ajándék este jött , egy kis tengerrel fűszerezve. A cuccaim száradnak, kis fotózás és séta után a fövenybenmegtaláltam a az esti tökéletes szállásomat. A tanya gazdája szívesen látott, kis beszélgetés után sátorverés, vacsora főzés, a képek feltöltése, és szundi. A Gondviselés, ma sem hagyott magamra.