Gyönyörű napsütéses reggel re ébredtünk, de nem is, hanem egy cölöpverö gép szakadatlan munkája idegörlő zajára. 100 méterre tőlünk egy építkezésen serénykedtek, iszonyú hangerővel. Mi azért sem hagytuk hogy elrontsák a reggelünket, és kizártuk a zajt a tudatunkból, az ablak bezárása segítségével. Jól bereggeliztünk, és irány a belváros. Jutka busszal, meg a reptéri vonattal, én egy másik, az előzőnél sokkal jobb bicikli úton, és találkoztunk a főpályaudvar előtti téren. A bicajt a teljes csomag felszerelésével lekötöttem egy forgalmas helyen, és nekiindultunk felfedezni a várost. Érdekes Helsinki, egyszer látni kell, de közel sem ragadott magával. Vannak szép részei, nagy élet van benne, de a zömében a múlt század húszas, harmincas éveiben épült, én csak brutális stílusnak nevezem, középületei keverednek a modern, stílustalan üveg épületeivel. Az ortodox székesegyház látványos, fantasztikus helyen épült, de épp nagyfelújítása zajlik, így félig eltakarva, és zárva fogadott minket. Lementünk a fő térre II. Sándor szobrához, kinek a fejét egy sirály bérelte ki, így csak ilyen illetlen fotókat lehetett csinálni az öregről. A nagy lépcsősoron, egy vidám gyerekcsapat műsorát hallgathattuk, modern vallásos énekeket adtak elő, magávalragadó módon. A kikötőn át felmentünk a legrégebbi ortodox templomukba, az Upszpenszkij székesegyházba, ücsörögtünk kicsit az ősi ikonosztáz elött, jól esett elcsendesedni. Egy piaci forgatagban sült hal illata figyelmeztetett, hogy bizony már éhesek vagyunk, nem is nagyon kellett rábeszélni, mindenféle tengeri finomságot kipróbaltunk. Az idő ment, így a hajó kikötőt céloztuk meg, Jutka villamossal, én megkerestem elárvult bicajomat, (senki nem tett rá semmit, és el sem vett) és azzal ki a kikötőbe. Pont időben, már mehettem is társaimhoz a kamionokhoz, lekötöttem a gépet, és újabb randi a 8. szinten. Mint régi bennfentes, bemutattam Jutkának az egész hajót, Ő is úgyanúgy csodálkozott rá, mint én egy nappal ez előtt. Hamar eltelt a két óra, és Tallin befogadott pár napra szeretettel. A szállásra menet rendje ugyan az volt, és természetesen a buszos történés is megismétlődött, mint Helsinkiben. Most viszont Lóci helyett, egy önfeláldozó autós segített Jutkán, és szállította a megfelelő megállóba. Kis stúdió lakást béreltünk, ideális volt. Az együtt töltött napokat nem részletezem, de nagyon jó volt kiszakadva a megszokott életünkből, új helyzetekben új dolgokat felfedezni, minden párnak csak ajánlani tudom, Tallinnal együtt. Csodálatos kis várost fedezhettünk fel, erre szokták mondani, hogy ékszerdoboz. Süt belőle a történelem, és a változatos szépsége lenyűgöző. Ikonikus temploma a Szent Olaf (Oszkár) a kikötő közelében, a 12. Században épült, valaha a világ legmagasabb temploma volt, 156 méter magas, de egy villámcapás utáni újáépítésében, biztos tériszonyos volt a mester, de csak 124 méterre emelte. Három napig kószáltunk a városban, felfedezve minden látvanyosságát, és utána irány vissza hajóval Helsinkibe. A vonat állomás peronján nehéz volt a búcsú, most több hónapig nem találkozunk, ez mindkettőnknek nagy kihívás lesz. Jutka repül délnek, én meg tekerek északnak, a Nordcup felé.
Ezt a pár napot nagyon meg kell köszönjük Kovács Lócinak, (Lóránt) Ő szervezte le az egész találkozónkat, a repülőtől a szállásokig, de minden nehézséget gyorsan frappánsan megoldott, igazi barátként segített mindenben!
<span;>Jutka rendben hazáért, Palkó fiunk önfeláldozóan kiment elé a reptérre, mert közben épp a válogatott meccs zajlott. Én meg akkor, ott a pályaudvari búcsúnk után, nagyon egyedül éreztem magam a világban! Ez azért nem tartott sokáig, mert eszembe jutott, miért is ez a blogom címe, hogy Ketten, két keréken, mert sosem vagyok egyedül! De erről majd máskor írok.
