Gyönyörű a reggel, nem sietek semmivel. A falu ébredezik, jó hallani ezeket a hangokat, az élet hangjai. Érdekes így a napi rutint kezdeni, kávéfőzés mosakodás, reggeli fogmosás, miközben egy hölgy mellettem a kutyáját sétáltatja. Az eb barátságosan idején, megszagolgat, a szememsarkából látom hogy a nő is néz, de amikor ránezek, hirtelen elkapja a fejét, őt nem is érdekli ami itt van. Félünk egymástól, micsoda konvenciók játéka ez? Bezzeg a kutyus. Egy öreg biciklizni erre, a jelenet szinte ugyan ez, de mikor intek a bácsinak, rám mosolyog, és vissza integet. Az én oldalam is érdekes, a hölgynek miért nem mertem integetni? Ez is egy konvenció, Jézus máshogy oldotta volna meg ezt a helyzetet.
<span;>Szép lassan összepakoltam, de még egy fontos dolgom volt, fel akartam ĥívni a bátyámat, mert ma lett 69 éves. Nem könnyű, az utóbbi időkben nem volt felhőtlen, és közvetlen a kapcsolatunk. Elvárások, családi problémák, politika, mind egymásra rétegződtek, de végül szép beszélgetés sikeredett, egy órán keresztül. Jó későn nekiindultam, az út alatt most először rövidujjúban. Persze a hosszú nadrág azért még  maradt, jobb is, mert már mocsaras területeken járok, és a szúnyogokkal még nem sikerült elásni a csatabárdot. A határig hátralevő 35 km-t egyhuzamban lenyomtam. Persze így könnyű, mikor a tengerhez közeledve, egyre csak vesztek a magasságból, magyarul, lejtmenetben vagyok.  Az út viszonylag széles, erős oldalszél, sok kamion. Érthetetlen okból, a leágozásoknál, az utat terelőkkel, és emelt padkával, lehatárolják, semmiféle menekülő utat nem hagyva a szegény biciklistának. Az egyik ilyennél, összehozott a sors egy kamionnal, aki nem a gázt vette el, hanem megpróbálta a terelő és a köztem lévő helyet arányosan elosztani. Nem is ebből volt a gond, de a szél amit magaelőtt tólt, lerepített a padkáról a füves részre, ami mellett egy 3-4 méteres meredek rézsű volt. 25 km/órával száguldó, 120 kg összsúllyal, a az 50 centi széles területen megmaradni azért embertpróbáló volt, de sikerült. Hogy miket gondoltam szegény sofőr anyukájáról, azt inkább ne részletezzük!  A szokásos határfotók, most a határőrök közvetlen, és kitüntetett figyelme mellett zajlott. Na lássuk mit tud Lettország! Az első benyomások nagyon jók. Nem sokkal a határ után, egy hatalmas szélmalom késztetett megállásra. Szegény ősi darab, most egy fogadó reklámja, és szaunája ként funkcionált. Mit is kell elviselni a túlélésért? Szép rendezett mezők között nyomtam ezerrel. Elértem Bauskát, az első nagyobb kisváros, a helyi boltban bevásároltam az esti vacsorához valót, de a pénztárnál nem tudtam fizetni a telefonommal, a kézpénz euró pedig ott vigyorgott kint a bicajon. Hát persze szolgáltatót kell váltani. Kellemetlen helyzetbe, de viszonylag hamar megoldottuk. Még nyomtam egy órát, közel akartam lenni Rigához, de nem akartam bemenni. A mai 90 km után már nézelődtem szállás hely után, de csak nem akart jönni. Egy erdőben akartam éjszakázni, találtam is egy jó területet, de mikor elkezdtem a sátor állítás procedúrát, a közelemben vaddisznó kezdett el kvarcogni. Jobb a béke, tiszteljük egymás köreit, inkább továbbmentem. Kezdett sötétedni, és az ég is beborult, most már mindegy hogy hol, de le kell táborozni. Végre egy tanyacsoporthoz értem, nyírt szép füves terület, itt a helyem. Azért illik megkérdezni az ottaniakat hogy mit szólnak hozzá. Megtettem, de kiderült hogy az nem az ő földjük, és a szomszéd nincs itthon, de az udvarukban letáborozhatok. Neki is fogtam, egyszer csak küldöttség jött, angolul tudóval, hogy esni fog éjszaka, aludjak bent a házukban. Szabadkozva, de elfogadtam. Egyszerű emberek, de segítő készek. Most zuhany után, megvacsorázva írom ezeket a sorokat. Az élet szép!