Tegnap a vilniuszi városnézéses nap elkápráztató volt, mind a látvány, mind az időjárás szempontjából. Hétágra sütött a nap, erre mondják, hogy bomba idő volt. Már ott gondoltam, hogy ennek meglesz a maga böjtje. Be is jött. 7 órakor, mikor kidugtam az orrom a sátorból, a szürke felhők alacsonyan szállva, semmi jót sem ígérték. Meg is tartották a szavukat. A kemping még alszik, a kávé után, csendben, de gyorsan elkezdtem összecuccolni. Pont mire a sátorbontáshoz értem, el is eredt az eső. No nem nagyon, csak beköszönés képpen, de arra elég volt, hogy vizesen tegyem el a sátrat. 9 kor, a közben ébredező németektől is elköszönve kereket oldottam. Újból áttekertem a belvároson, de micsoda különbség a tegnapihoz képest, eltűnt a szín, a hangulat, és a varázs, helyette itt van a monoton eső. Sebaj, ebben is meglehet találni a szépséget. Mindenesetre törekszem rá. Elhagyva a várost, összefutottam egy francia biciklis házaspárral, jó hetvenesek lehettek, de egy 5000 km-es út közepén jártak, útbaejtve Budapestet is, és nagyon tetszett nekik. A város nem csak befelé, de kifelé is ugyanolyan dombos, küzdelem volt a kijutás is. Jóminősegű 2x2 sávos út vezetett kifelé, sima jó minőségű aszfaltozással. Pont azon gondolkoztam, hogy milyen szuper volna, ha ez így menne Rigáig is. De nem így ment, ő következő falunál életerős, kerékpárral behajtani tilos tábla állta az utamat. Újratervezés. Kicsi, alsóbbrendű útvonalak előnyben. Ahogy tipródom a különböző telefon térképek fölött, egyszercsak begurul Hans a német bicajos. Ő is pont ebbe a problémába futott bele. Innentől kezdve, vagy ötven kilóméteren keresztül együtt tekerünk. Büszkén mondhatom, hogy leginkább rá kellett várnom, ha előre ment hamar utolértem,  pedig kishitűen eddig azt gondoltam hogy milyen lassú vagyok. És az eső közben csak azt csinálta ami a lénye, kitartóan esett. Olyan igazi áztatósan, a kabát alá is behatol, keveredve az izzadságommal. Ha csak úgy mondjuk sétálgattam volna, még észre sem veszem, de mikor 40-50 km sebességgel hasítok le egy lejtőn, akkor komoly zuhiként tud hatni. Elközelgett a szálláskeresés ideje, de ebben a rettenetes időben, meg az is sokkal nehezebb, mindíg várod, hogy egy igazi fedett netán meleg szálláshellyel ajándékoz meg a Jóisten. A 100. kilóméteremmel egyszercsak ez is megadatott. Egy kisváros végén, mikor már feladtam a reményt hogy itt is lehetne valami, egy csodálatosan nyírt pázsitos nyitott udvart láttam meg. Megálltam a bejáratánál, de pont elálltam az odaigyekvő autó útját. Elnézést kértem, és egyben megkérdeztem, hogy nem maradhatnék itt a füvön egy éjszakát. A sofőr, egy kedves hölgy azonnal igent mondott, sőt azt is mondta, ha húsz perc alatt végzek, akkor a kerti szaunaház zuhanyát is használhatom. Mennyei volt az átázott merev végtagjaimat a forró zuhany alatt felmelegíteni. Mi ez, ha nem a gondviselés? A zuhany után a hölgy, Jovita meghívott egy vodkára is. Ebből egy órás beszélgetés lett, angolul, oroszul, és Google fordító segítségével. Minden szóba került család, értékek, orosz ukrán háború, és közben jókat nevettünk. Reggelig most itt sátrazok a szaunaház fedett teraszán. Nehéz nap volt, de mégis nagyon szép!