Az erdő csendjét csak némi beszürődő autózúgás hangja zavarta meg, de ez engem egyáltalán nem érintett, aludtam mint a bunda. Olyan jól sikerült a vackomat megcsinálni az erdő puha mohatalaján, hogy amikor a telefon ébresztett, inkább fordultam egyet, és ráhúztam még egy órát. Nem siettem, Vilniusz 45 km, két, rossz esetben három óra tekerés, gondoltam. Összecuccova nekilendültem. A nap küzdött a felhőzettel, de egész nap nemtaláltak egymáson fogást. Pont ideális biciklis idő. A kilóméterek fogytak, és nemsokára örömittasan nekiláthattam fényképezkedni a nagyváros határában. Igenám, de a belváros még 14 km, de milyen 14? Iszonyú rossz állapotú úton, kamionok, trolik, és agresszíven vezető autósok között, erős dombokkal tarkítva, küzdve a navigációval, senkinek sem kívánom, hát még magamnak. Az internet nelküliség most már nem volt tartható, mert kempinget kellett keresnem, és anélkül reménytelen. Felhívtam az otthoni flottás szolgáltatónkat, aki segített. Az volt baj, hogy az automatikus szolgáltató választásban, olyan szolgáltatót kapcsoltak, aki csak 3G-t adott. Manuálisan kellett beállítani olyat aki a 4G-t is tudja. Egy csapásra megoldódott a probléma. A net egyből kiadott egy kempinget, 7 km, 4 magas domb után egy hatalmas üres betonplaccon találtam magam, ami minden volt, csak nem kemping. A derék litvánok csak lakóautóknak szánták, de azt is csak június után, és egyébként, embertelen volt. Nézzünk másikat! A város másik oldalán volt még egy kemping, irány oda. Megint sok kilóméter, és sok domb után megtaláltam a megfelelőt. A vendégek leginkább német lakóautósok voltak, akik egy nagy asztalnál sütögettek, és iszogattak. Berendezkedtem, és gyorsan bementem a városba vásárolni, mert mindenem elfogyott, és már nagyon éhes voltam. Tekeregtem a belvárosi utcákban, egyszer csak magyarok kiáltanak rám. Három férfi, munkaügyben van itt, és kiszúrták a cajgán a magyar zászlót. Elbeszélgettünk,  poénok özöne ahogy az ilyenkor kijár. Bevásárlás után vissza a kempingbe, megcsinálni a tojásrántottámat, de az egyik német a társaságból, odajött, és egy papírtálcán sült bajor kolbászt, mustárt kenyeret hozott nekem. Hát ezt csak így nem ehetem meg egyedül, odamentem közéjük, megköszönve a kedvességüket. Jól elbeszélgettünk, kiderült hogy nagy Unión Berlin szurkolók, és a kedvencük a Schéfer András, válogatott labdarúgónk. Így esett, hogy ma kétszer vacsoráztam, mert meg kellett csinálni a rántottát is. Nehéz, de szép nap után, az Isten tenyerén!