Kilencig aludtam, a tegnapi nap nagyon sokat kivett belőlem. A sok szint mászás, a három kilóméter fölfelé az alagútban, és a késői lefekvés már csak hab volt a bizonyos tortán. Az idő mindezekért megjutalmazott, gyönyörű napsütés formájában. A katlan hegyvonulatain élesen látszott minden szikla, a valószinűtlenül kék eget a fehér szikrázó hófoltok kontrasztozták. Alattunk lejjebb a fjord kanyargott a sziklák kiszögelései közt, a mi szintünkön pedig egy belső tó hullámai csillogtak. Micsoda ajándék, ha mást nem is kaptam volna az út alatt a Jóistentől, már ezért is megérte felkerekedni, felkerekezni. Nem siettem, olyan szép volt az idő, hogy úgy gondoltam, estére mennék fel Nordkappra, a tenger felől szemlélve az éjféli napsütést, amint lenyugvás nélkül folytatja útját a következő napra. A forróvizes mosdót kihasználva, rendbe szedtem magam tetőtől talpig, és míg a telefont, powerbankokat töltöttem, még egy adag mosás is belefért. A valószerűtlen napsütés, a száraz szellő, míg összepakoltam a sátrat, majdnem meg is szárította a ruhákat. Egy nagy gurulással kezdődött a mai napom, le a fjord partjára, ahol egy tábla közölte, Nordkapp 47 km. Ó hát az már semmi, közel a cél. Az út kisebb emelkedőkkel a partot követte, a látvány miatt szinte ötszáz méterenként meg kellett álljak fotózni. Egy ilyen megállónal, az út másik oldalán a tanyájánál pakolgató férfi odajött, és kérdezősködött, hogy milyen zászlóm van, hogy jöttem, mi a cél, elkezdtünk beszélgetni, az ő tökéletes, és az én sajátságos angolommal, de azért szótértettünk. Fél óra alatt megbeszéltük a világ dolgait, békéről, szeretetről, segítésről, elfogadásról, családról, és hát hol lyukadunk ilyenkor ki, Isten gondviselő szeretetéről. A végén összeölelkezve búcsúztunk, minden jót kivánva egymásnak. Hát ezt sem gondoltam volna, hogy egy vadidegen norvég férfit fogok még ölelgetni a mai napon. Nemsokára elértem a Honningsvåg alagutat, ami négy kilóméter után, nemsokkal a csodálatos kisváros előtt tett ki. A bevásárlás és ebéd után, városnézesre indultam. Megnéztem a fatemplomát, a tengerre lefutó utcáit, és a kikötőt. Mindenhol élet volt, jól esett sétálgatni emberek között, Rovaniemi után csak kicsi, szinte egyutcás néptelen kisvárosokkal találkoztam. Kovács Lócit felhívtam telefonon, segítsen megnézni, mikor indul, és mennyiért vinne el a Hurtigruten nagyhajó járat Honningsvågból Hammerfestbe, ha nem akarnék Olderfjordig, az útelágazásig visszamenni ugyanazon az úton, amin jöttem, és persze tartalmazná a nagy tengeralagutat amin már átjöttem, csak most ellenkező irányba tolnám három kilómétert a bicajt. Hamar segített, megtalálta az infókat, ami kedvező lenne a 45+20 euró ár öt óra hajóútért, ami viszont ilyesztő, reggel hatkor indul, és húsz percel előbb kinn kell lenni mint az indulás. Majd meglátjuk. Nekiindultam, a már csak harmincnégy kilómetérre lévő  Nordkappnak. A partvonalat követte az út a repülőtérig, kilómétereken keresztül, majd egy nagy balkanyar után, hirtelen váltással neki a meredek hegynek. Mint a viccben, ezt gondoltam. Az első pihenőmnél, a már szinte unalmas rénszarvas csapatba botlottam, persze ez is vicc, de nem gondoltam, hogy ennyi kedves állattal találkozom az úton. Hosszantartó kapaszkodás után a pihenőknél, fantasztikus a tengerbe szakadó hegyoldalak, a távoli ködös szigetek, a magashegyi réteken a vízesések táplálta kisebb nagyobb tavak látványa. Egy hosszú fennsík parkolójából továbbindulva, az út lefelé kanyarodott, nagy sebességgel száguldottam le, veszítve el ezáltal az eddig kínlódva összeszedett magasságomat, a hegy másik oldalán levő fjord vizéig meg sem állva. Még ezt is gondoltam, folytatódik a vicc. Újabb kilómétereken keresztül való felkapaszkodás, bicaj tolás után, egyre felljebb, egyre többször kényszerülök belefeledkezni a táj csodálatába. És a vicc harmadik része, megint csak szakadékszerűen lezuhanni, ha most nem is a nullára, a fjord szintjére, de harmadszorra is nekiálhattam a mászásnak, na hát ezt aztán nem gondoltam! A völgyben megszabadultam a sátor-halózsákos sárga vízhatlan táskámtól, és még pár komoly súlyt képviselő cuccomtól, eldugtam őket egy száraz víz mosásban, úgyis erre kell visszajönnöm, nem balhéznak, hogy ők nemláthatják Nordkappot. Nekivágtam az utolsó szakasznak. Az út itt folyamatos emelkedés közepette, kisebb nagyobb dombok között folytatódott, jócskán keskenyebbé vált, a sűrűn előzgető lakóautósok nem könnyítették a haladást. Egy pihenőnél azt vettem észre, hogy ugyan előttem magasodik még jócskán Nordkapp hatalmas széles sziklája, de mellettem már csak alacsonyabban fekvő mezők sziklák, láthatók, ez már a célegyenes. Jobbra a tengerből egy hosszan elnyúló de a miénknél jóva, alacsonyabb sziklahegy  emelkedik ki, baloldalt a nap szembe sütve szikrázik a tenger hullámos felszínén, és egy másik nyúlvány, a mienknél 40 szögmásodpercel északabbra levő igazi Európa vége szikla, csak oda út nem vezet. A látvány, és a tudat hogy ilyen közel vagyok a célhoz, megsokszorozza az erőmet, az utolsó kilómétereken szinte repít az adrenalin, no meg az erős hátszél is besegít. Nemsokára elérem a fizetőkaput, ami nekem nem akadály, a biciklisek ingyen mehetnek be, feltekerek szinte a szikla végéig, és el sem hiszem hogy itt vagyok. Az első szó a háláé, és csak azt tudom dúdolni, énekelni, a viharos szélben üvölteni, hogy Köszönöm neked Istenem, Köszönöm egész életem... én tudom a legjobban, hogy nélküle el sem indultam volna.
Azután körbe jártam, megnéztem mindent, kontrasztos fotókat készítettem az északba nyúló tengerről, hű társamról  a bicajról, a fényképen sokat látott földgömb szoborról, és egy konferencia hívással megosztottam az örömömet a családommal, élő videóban megmutatva nekik a csodákat amiket látok, nekik is megköszönve a segítségüket, aggódásaikat, fohászaikat értem. Este féltizenegy, a nap még jócskán a horizont fölött, de a párasodás már régen megindult, és felhők kúsztak be az égre, elhomályosítva a napot. Ez azt jelenti, hogy a napcsoda részesei ma már nem lehetünk nem láthatjuk a nap restartját, nincs értelme megvárni az éjfélt. A metsző, időnként orkánerelyü szélben a fotózáshoz használt telefont szorítani kellett, nehogy kitépje a kezemből, ujjaim elgémberedtek, ideje volt menedék után nézni. Átmelegedve a látogatóközpontnál, elindultam vissza Honningsvåg felé. Az eddig kedves, segítő hátszél, orkánerejű szembeszéllé változott, és csak ekkor gondoltam bele, mi is vár még a visszafelé vezető úton. Mivel kétszer sűlyedtem majdnem a fjord szintjére, kétszer is kell visszafelé megmászni az addigi lejtőt. Mit mondjak, nem ez volt minden vágyam abban a pillanatban, ráadásul a fönt egy kis felhősödés, lejjebb már komoly eső, sőt vihar igéretet hordozta. Felvettem az addíg eldugott csomagjaimat, és menekülőre fogtam a dolgot. Nem szándékoztam viharban maradni a hegyek között. Fölfelé fáradtan nehezen haladtam, lefelé az iszonyú szembe, és hirtelen oldalra valtó viharos szélben mindkét féket szorítva mertem csak haladni, félve, hogy nehogy lesodorjon az útról. Éjjel egy óra tájt értem el a repülőteret, és engem meg a vihar ért el ott, a városig hátralévő  tíz kilométert szakadó esőben nyomtam.

Beérve a városba, egy benzinkútfedett része alatt vártam az eső csendesedését, ettem pár falatot, mert egész nap alig gondoltam erre, és végignéztem mik is a lehetőségeim. Az esőtől ugyan védve, de az erős szélnek kitéve itt nem maradhatok, menedéket kell keresnem a megfázás elől. Ilyen zuhéban sátratverni, ráadásul messze a várostól találnék csak helyet, nincs értelme. Marad a reggel hatkor induló Hurtigruten hajó. Legurultam a kikötőbe, hátha találok száraz, szélvédett helyet, de még a rendőrörs is zárva volt, pedig egy jó meleg cella milyen jó lett volna. Nem messze fél szemmel láttam egy világos ablakú épületet, gondoltam megnézem, és tényleg, egy kis szálloda volt, fedett biciklitárolóval. Rozinante, neked már van helyed, most jövök én. Belépve a meleg fütött recepcióra, egy fiatal srác ült a portán. Sajátos angolságommal eljezdtem előadni, hogy pár órát a hajóm indulásig szeretnék itt maradni, mire a srác megszólalt, inkább folytassuk magyarul. Első kérdesem az volt, hogy miből gondolta hogy én is magyar vagyok? Mire elmondta, hogy az előbb leejtve a sapkámat, csak úgy magamban mondtam, hogy a fenébe, de jó a füle, meghallotta. Ennél kellemesebb meglepetés nem is érhetett. Beszélgetni kezdtünk, sződi fiatal ember, a családjával nyárra jött ki dolgozni, két munkája is van, itt portás, amikor meg nem, akkor pincérkedik egy étteremben. Az éjszakai szolgálatban pedig programozást tanul intenzíven. Fiatalok, ez a hozzáállás is követendő példa! Én is meséltem neki hogy miben vagyok, de előtte kértem hagy üljek le, mert összeesek a fáradtságtól. Levettem a vizes ruháimat, kiteregettem, a telefonomat is töltőre raktam, majd az egyik pamlagon egy pillanat alatt bealudtam. Az indulás előtt a fiú felkeltett, kávéval is kinált, de az már luxus, és pofátlanság lett volna, nem éltem vele, elég volt hogy megmentett a megfázástól, és még aludhattam is eggyet. Megköszöntem a segítséget, és örültem, hogy egy tisztatekintetű, céltudatos fiút küldött angyalként a Jóisten. Leérve a kikötőbe döbbentem rá, hogy annyira nem voltam magam, hogy még a nevét is elfelejtettem megkérdezni, így tényleg csak egy segítő angyalként gondolhatok rá.