Ennél szebb időt rajzolni sem lehetne, szokták mondani, és így is volt, gyönyörű kék égbolton rendezett bárányfelhő rajz, szikrázó napsütés, mi kell még a fürdéshez. Hát egy pár fokkal melegebb víz bizony nem ártott volna, de ne legyenek nagy igényeim ez is megszokható, bár az otthoni vizek hőmérséklete most vonzóbb lenne számomra, ámbár akkor ez nem Skandinávia lenne. Így jó ahogy van. Végülis a hideg víz egészséges, és amikor kijön az ember, úgy érzi hogy övé a világ, annyi energiát szabadít fel az adrenalin. Gyors pakolás és irány Alta, addíg míg odaértem, meg is volt a bemelegítés. Elsőként a bevásárlás, és alatta a telefontöltés a mosdó jótékony takarásában. Remek együttes ez így, nem tűnik holt időnek így egyik sem, mire megveszek mindent, a telefon majd hogy nem száz százalékon. Sokszor napokig elő sem veszem a napelemeket, mert el vagyok így látva energiával. A város csodás helyen fekszik, az Alta fjord félköríves partján, körülötte az alpokat idéző hóval borított csipkés hegyekkel. A város egyben világörökség helyszín is, a hegyekben, több ezer ősi sziklarajzot találtak, 1973-ban, kb. hatezer évesek lehetnek a helyi népek tevékenységeit ábrázolják, leginkább a halászatot, de sok más témát is. A helyi templom modern, de nagyon látványos a csillogó fém borításával, főleg ebben a szép napsütésben, és a csavart tornya is különleges. Mint már megszoktam ez a templom is zárva, pedig érdekelt volna hogy egy ilyen látványos külső, milyen belsőt takar? A sétáló utcában egy kiülős bár portálján akadt meg a szemem. Puskas, hirdette a nevet a tábla, jóérzés töltött el, hogy itt is szeretik az Öcsit, bementem, rákérdeztem a dologra, de a fiatal pultos, még csak nem is hallott a világ egyik legjobb labdarúgójáról, mellesleg apám szerint távoli rokonunkról, kiderült, ez a norvég tulaj neve, de semmi köze a magyarokhoz. Alta még a kőpalájáról is híres, itt bányásszak a legjobb minőségű palát, amire régen nagy igény volt a zord telek hőingadozása miatt, de mára csak a skanzenek, meg a kőgazdagok használják luxus anyagként, kiszorította a lemez fedés és a jóval olcsóbb cserép. Csak egy kedves szobor árulkodik e régi mesterségről, aminek tövében, oda nem illő módon, egy kínai nő játszadozott a gyerekével. Hiába a globalizmus. Kedves kisváros begyomását keltette bennem Alta, élhető, szerthető, még ha a domborzata a bicajosok számára nehéz terep is. A városból kifelé menet van a múzeum, ami az említett ősi sziklarajzokról szól. Megálltam, benéztem, de kiderült hogy a múzeumban csak egyetlen eredeti példány van, inkább a felfedezéstörténetről szól, és az ittélő népek, leginkább a Samik életéről. Ezt már több helyen is megcsodáltam, így nem vonzott már a kiállítás, és még ma nagy út várt rám, továbbmentem. Csak később olvastam utána, hogy a múzemtól nem messze, egy természetes lelőhelyén láthattam volna több százat e rajzokból. Hiába a tudás hatalom, a nem tudás, pedig veszteség. Én ebben most vesztettem, tetszett volna jobban felkészülni! Mint a hullámvasúton, úgy tekertem föl le az Alta fjordot szegélyező utakon, már nagyon meguntam, és szerencsére a tervező mérnökök is, és kezdésnek, egy három kilóméteres alagúttal ajándékoztak meg. Beöltözés, világítás és usgyi bele. Van aki nem szereti félelmetes volta, és hangjai miatt, én szeretem, talán pont ezért, meg gyerekkoromban, de azóta is a dunai hidak alatt mindíg kurjongatunk az áthaladáskor. Itt aztán meg is untam a hangkeltés e különös formáját, olyan hosszan tekergőztem benne. Az elsőt még vagy hat, hét követte, nem is tudtam számolni. Az egyik előtt egy biciklivel behajtani tilos tábla állított meg. Ilyenkor elkerülő utak vannak amik járhatóak, de sokkal hosszabb, nehezebb haladni rajtuk. Itt viszont nem volt, csak egy olyan út ami több mint húsz kilométeres kitérőt jelentett volna egy nagy hegyen keresztül. No nem. Forgalom szinte nulla, és már tekertem is be a tilosba. A legnagyobb sebességemmel szinte átrepültem az alagúton, pár perc alatt letudva a két kilómétert. Azóta is foglalkoztat, mi volt ez, magyar virtus, egy norvégnak eszébe sem jutott volna ez. Egy értelmetlen szabály megszegése? Ez az alagút pont olyan volt minden paraméterében mint az előző, még rövidebb is, mint ahol lehetett hajtani. Mennyire legyünk birkák egy társadalomban, meddíg mehetek el az értelmetlen dolgok megszegésében? Mikor lépek át olyan határt, amit már tényleg nem kellett volna? Az biztos hogy két órát, és sok száz kalóriát nyertem ezzel a szabályszegéssel. A következő kisfaluban két látványosság is fogadott. Egy gyönyörű környezetben, szép régi fatemplom, és elötte olyan sárga pipacsok, amiket még soha sem láttam. Ők is szabályt szegtek. A következő alagútból kibújva a táj megint megváltozott. A fjord összeszűkült, egy hatalmas varázsló sapka formájú hegy beszűkítette, de a távolban már felselylettek a következő napok csodái, a porcukorral beszórt cukorsüveg hegyek. Vízkészletemet egy a hegyről lezúduló patak vizével feltöltve kerestem az esti szállásomat, amit párkilóméter múlva meg is találtam. A fjord egy nagyívű kanyarjában, többszáz méteres lapos, füvel borított csábító rét állított meg. Ennek a közepén vertem sátrat, a sirályok hangos visítása közben, így adták tudtomra, hogy nem kívánatos személynek tekintenek. Nem volt más választásuk, meg kellett a hétvégére osztozniuk velem. Csodás volt a hely, a fjord túloldalán, két havas hegy tornyosult, mögöttem meg félkarélyban hegylánc vonulat zárta a láthatárt. Az éjszakai dermesztő hideg ellenére, nagy hála volt bennem, hogy ma is  a természet ilyen csodás ajándékait kaphattam a Jóistentől.