A szaletliből kikukucskálva látom, az eső elállt, de szürke minden, nyirkos, és az éjszakára kiteregetett holmik még mindíg elég használhatatlanok. Első dolog tehát ki a szélbe szabad levegőre, úgy jobban száradnak. Innentől kezdve mint egy motolla, forogtam a fedett terasz, és az épp nem esőáztatta udvar között, mert a cuccot vizesen elpakolni nem akartam, az idő meg pont az ellenkezőjét akarta. Végül is kiegyeztünk döntetlennel, félig nedvesen csomagoltam, elvégre mégsem a szaletli miatt jöttem, vár az észak. Persze mikor elindultam újabb égi áldás kezdődött, de tanultam a tegnapi napból, így már csak próbálkozott, de nem fogott ki rajtam, és a kedvem is a sikertől helyre állt. Innentől kezdve hol esett hol kiderült, hol szakadt, de egy biztos volt a kitartó szembeszél. De nem zavart, tudtam hogy ilyen napok is bőven lesznek az úton. A szépségekre koncentráltam, próbáltam mindent észre venni ami ajándék. A virágokat, a nedves erdőn átsütő fényeket, halódó kidőlt fát, akár egy jópofa feliratot. Így értem el Kittillát, a környék nagyobb városát, ahol be is tudtam vásárolni. Ez a város bár nagynak számít, élet alíg volt benne, egyedül a k-market bolt környékén lehetett embereket látni. Tovább menve egy kiállított, inkább kirepített vadászgép állított meg, a helyi repülőtér dísze, mert hogy ekkora városnak dukál, egy reptér. Az idő itt már kegyesebb arcát mutatta,  és a nap is kicsit kidugta az orrát, bár nem lett meggyőzve, de próbálkozott. A mostani viszonylag síkabb, bár dombos terepet, a távolban látszó nagyobb hegyek váltották, közeledtem Levihez, a nagy síközponthoz. Nagy helyhez nagy emelkedők is járnak, rendbe is tették pillanatok alatt a hőháztartásomat, talán túl jól is, izzadtam mint Botond szerint az a bizonyos keleti úr a ladikban, de nem érdekelt, végre nem a hideg uralkodott rajtam. Mármessziröl látni lehetett a nagy sípálya hófehér csíkját, le istekertem a faluba, kicsit nézelődni, sok éve nem voltam síterepen, felidéztem a régi családi sízéseket, Badklienkirchenben, Mikilaciékkal, Karádi urammal. Jó volt ennek a világnak megint kicsit a részese lenni. Ami megdöbbentett, és a mai napig nem tudom a magyarázatát, a sípálya végig valamiféle molinó szerű anyaggal volt csíkokban, keresztben leborítva. Na mindegy ők tudják. Elhagyva a síterepet, tovább emelkedett az út, gyönyörű fenyvesek között, de ideje volt szállás után nézni. Öt kilóméterre egyszer csak elő tünt egy faházas telep, sí szállás, ami teljesen elhagyatott volt, mert már bőven a szezonon kívül vagyunk. Tudtam hogy ez alkalmas a sátorverésre, de a házak fedett teraszai még jobb lehetőség. Kicsit pofátlanul, éltem is ezzel, bár gondolkoztam hogy csak úgy hálózsákban a teraszon töltsem az éjszakát, de a hideg, és főleg a szúnyogok meggyőztek, felkerült a sátor a teraszra. Hálát adtam a nehéz de gyönyörű mai napért!