Az éjjeli sátorveres után, reggelre kelve szép helyen találtam maga. Repce föld, és szép kertes házak szomszédságában. Egyszercsak a háztulaj bácsi jelent meg, érdeklődött hogy mi járatban vagyok, és megkérdezte, hogy teát kérek-e. Hát persze,nagy igen, legalább nem kell magamnak főznöm.  A kedves öreg nemsoká megjelent egy finom forró teával, és egy zacskóban reggelire kolbász, és két szendvics. Ahhoz képest hogy azt gondoltam dühös lesz, amiért lenyomtam a szépen gondozott gyepét... na mindegy, ennyit az előitéleteimről. A lengyelek mégiscsak a régiek? Összepakoltam, és már száguldottam is belvár felé. A sztarij grad előtti nagy téren videózva, találgatni kezdtem, hogy mikor is voltam itt utoljára, nagy számot mondtam, vagy 40 éve, aztán számolni kezdtem, nem 45, hűha ez még gombócból is, de ezt is elrontottam, pontosan 50 éve voltunk itt Brankovits István, akkori osztálytársammal. Hát így azért sokkoló az évek múlása. Anno körbe stoppoltuk Lengyelországot, az NDK-t, és Csehszlovákiában, Prágában vettünk két Favorit biciklit, és úgy tekerünk haza. Szép kis út volt, szüleink egy hónapig nem is tudták, hogy élünk, vagy halunk, mert bár mindenhonnan küldtünk haza képeslapot, az első Krakkóban megírtat, én vettem ki a levélszekrényből, miután hazaértünk. El tudjátok ezt képzelni most a mobilos korszakban? Istvánnal Lublinban is két napot töltöttünk, a kempingben, ami akkor még volt. Bejártuk a várost, stopposként persze hogy lógva a trolibuszon, és persze hogy le is buktunk. A hírhedt majdaneki haláltábort is megnéztük, ami akkor 17 évesen sokkoló volt, bár egy ilyen élmény mindíg az. 

A mai Lublin már egyáltalán nem az, mint anno. Modernizált nagyváros lett, bár a külterületek idézték az emlékeimet. Az óváros felé haladva a sétáló utcán, egyszercsak hirtelen ömleni kezdett az eső, de úgy derekasan. Az első beállót megcélozva bemenekültem. Kisvártatva egy férfi lépett hozzám az üzletből, magyar nyelvű prospektusokat lobogtatva. Kiderült, véletlenül pont a helyi turista iroda előtt álltam meg. Az úr mindenben segített, megtudtam hogy tényleg nincs kemping a városba, csak 10 km re délre egy tó partján. Úgy határoztam, hogy maradok még egy napot, és az adott helyen éjszakázom. Betekerve az Ó kapun, újra fölfedeztem a várat. Kiülve egy kávézó teraszra, kértem egy korsó Kozelt, és felhívtam Istvánt  mobilon, és felidéztük együtt a régi emlékeket. ( Kedves fiatal titánjaink!  Bátran gyüjtsétek az akár meredek élményeket, hogy 50 év múlva ti is tudjatok együtt nosztalgiázni! "Kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni, majd az unokáknak mikor körben állnak, mikor körben állnak, az ágyadon ugrálnak hogy legyen mit mesélni, kezdjetek el élni! .... Anna & the Barbies")

A varosnézes után bevásaroltam az esti vacsorához, és irány a kemping! Nagy nehezen megtaláltam, egy gyönyörű tó partján, jó helyen. Főztem, mostam, rendbetettem magam, Jutkával beszéltem, majd alvás, lett volna, de egy túlbuzgó házörző a kempingben, minden neszre öt perc ugatással reagált.