Többen rákérdeztek, hogy csak nincs valami bajom, hogy rég nem írtam a blogra? Hát bajnak azt épp nem nevezném, hogy az ember egy hónap után találkozik a feleségével, sőt, de az igaz, hogy a blog életén ez erős nyomot hagyott, vagyis az a baj, hogy nem hagyott nyomot. Próbálom bepótolni.
Szóval ott tartottunk, hogy a kikötői pavilonban nyugodt, pihentető éjszaka volt, de izgatott az előttem álló nap, így már fél hétkor fennt voltam, megfőztem a reggeli kávémat (persze itt ez erős túlzás volt, mert csak vizet melegítek a gázon, és a 3 az 1-ben (mint a híres zenekar) nescafé terméket szórom a forró vízbe), majd irány a forróvizes mosdó. Itt ilyenkor egy lélek nincs, úgy hogy tetőtől talpig rendbetettem magam, nehogy úgy lásson a feleségem, mint egy hajléktalan, csavargót, hanem mint egy fínom, világjáró úriembert. Az után egy nagy séta a hajnali mólón, az Istennel, és a sirályokkal megbeszéltem a világ dolgait, majd irány az A terminál. Sok idő volt még a hajó indulásáig, ezt a fényképek rendezgetésével, feltöltésével töltöttem. 11-re kellett a külső dokkban jelentkezni, mint komoly jármű, egy kalap alatt a kb ötven kamionnal, a mit a hajó gyomra egy pillanat alatt eltüntetett. Két német kerékpárossal beszélgettünk várva a hajó indulását. Rostockból jöttek, lengyelországon, és a Balti államokon át, Turkuból Stockholmba hajóznak, és onnan bicikliznek haza. Ez sem semmi útvonal. A hajó fenekén behajtottunk az oldalt kijelölt helyükre, lekötöttük a gépeket, hogy a hullámzás ne borítsa meg őket, bár jó volt az idő, de azért sose tudni. Irány a fedélzet, majd a hajó felfedezése. Káprázatos, itt minden van, a szaunától, az áruházi, a dolgozó szobáktól a stílus bárokig, a játéktermektől a gyermek megörzőig. A fedélzeten meg egy hangjátvesztett örökifjú nyomta a Beatles, Bee Gees, legjobb nótáit. Bejártam az egész hajót, a végén el is tévedtem, valahogy az első osztályon találtam magam, na itt aztán minden, de minden..., nem is illettem oda, inkább megkerestem a német srácokat, azokkal bandáztunk. Helsinki hideg, tejföl köddel fogadott, nem is volt kedvem nézelődni, inkább egyből a reptér környékén lévő szállásunkra akartam tekerni. 17 km, alig egy óra kerékpárral, de nem itt. A város olyan, mint a tojásos doboz belseje, meredeken föl-le, és ez folyamatosan, így szétizzadva, több mint két óra alatt tettem meg az utat. Jól bevásároltam, hogy Jutkát vacsival várhassam, de az élet nem egyszerű. Mikor a szállást foglalta Kovács Lóci és Jutka, a gép landolása után, este 11-re adták meg az érkezést, nem számolva azzal, hogy én már délután odaérek, így a tulaj a kulcsokkal is csak este 11-re ért oda. Így jártam, a mai napom úgylátszik a terminálok fogságában telik, mert mit volt mit tenni, kilátogattam a reptérre, mert nem volt kedvem a folyamatos szélben, átizzadt bicajos ruhában kint várakozni. Így két repülőtérről hívtuk egymást telefonon, mert én már kint voltam, mikor az Ő gépe még föl se szállt. Valahogy eltelt az idő, apróbb közjátékkal, bent sétálok a terminálban, épp a WC-t keresve, szerencsére nem vettem le a sisakot, így előbb rámtaláltak a rendőrök, mintsem megsemmisítsék a magára hagyott csomagjaimat a biciklin. Mondtam nekik, hogy bocs, de szükséghelyzet van, addig vigyázzanak a cuccra, mindjárt jövök. Aranyosak voltak, megértették, és utána még viccelődtünk is a magyar-finn nyelvrokonság érthetetlenségén. Aztán egyszercsak nyílt a kapu, és nem csak a masanger látvány várt, hanem a teljes életnagyságú feleségemet ölelhettem meg. A nagy találkozó után, neki buszra kellett szállni, én meg bicajjal tekertem eszeveszett sebességgel a szállasra. Persze a happy and, meg váratott magára, mert a buszon nem működött a kijelző tábla, így Jutka tovább ment két megállót, és csak Lóci hathatós segítségével sikerült vissza navigálni a szálláshoz. Nehéz, de örömteli napot zárhattunk.